Minden farsang gyöngyszeme a nősbál volt az 1970-es évekig. Az utolsó 1974-ben volt. A zenét hosszú évekig a “Városi Misi” – Gaszt Mihály 4 fős zenekara szolgáltatta. Erre az alkalomra a falu összes nagy, aranykeretes tükre a bálterem/kultúrház falát díszítette. Mindig nagyon jó hangulat volt. Veszekedés, összeszólalkozás, verekedés sohasem zavarta meg. Itt bármely nemzetiségű, bármely faluból való jól érezte magát. Sokan jöttek a szomszédos falvakból, így Borjádról és Nagybudmérról is. Kár, hogy már nem lehet megrendezni. Kevés a fiatal, a bálozó nős és nőttek a költségek is. Pócsai szokás szerint pedig erre az alkalomra minden feleségnek szép, új ruha is járt!

Itt is voltak íratlan, de kötelező hagyományok.
A férj az első táncot feleségével, a másodikat a komaasszonnyal táncolta. Ezután következhettek a testvérek, a szomszédasszonyok, majd az összes többi rokon. Illett mindenkivel legalább egy sort táncolni. A tánc végén a hölgyet a helyére kellett kísérni. Ha nem volt ülőhely, a széksorok előtt álltak sorban a táncba vihető asszonyok.  Szégyen volt, ha a férj úgymond adós maradt, ha nem táncolt annak a feleségével, aki az övét táncba vitte vagy a komaaszzony előtt mással táncolt. Azonban ez alól csak akkor volt kivétel, ha a koméák késve érkeztek, de ha megjöttek, a második sort már a komaasszonnyal illett táncolni.

Belépő fizetésére éjfél előtt került sor. Csak az önköltségre szedtek pénzt. Ez a zenekar díjából, ital fogyasztásából, terembéréből, és az engedélyezési költségből tevődött össze. Ezt párokra osztva, egyenlő részben fizettük. A zenekar élelmezését (vacsora és éjféli vacsora) mindig önkéntes alapon, a kocsma/kultúrház közelében lakók vállalták. Gasz Mihály zenekarának (ők nagyon sok búcsú és nősbált játszottak) szinte már törzshelyeik voltak. Az idősebbek (főleg asszonyok) is eljöttek a bálba, nézőnek. Számukra a terem falai mentén álló széksor volt fenntartva. Tőlük belépőt nem szedtek, legkésőbb éjfélig maradtak, utána ők már nem jöttek vissza. Éjfél előtt, 22-23:00 között volt a legénytánc. Ilyenkor 3 tánc erejéig a férjek nem táncoltak. A legények az asszonyok bármelyikét felkérhették 1-1 táncra. Persze ilyenkor is a szigorú szabályok szerint. Ez minden bálban, lakodalomban is kötelező volt. Először a keresztanya lányával, ha már férjnél volt, vagy magával a keresztlányával, utána a férjezett testvér, szomszéd és így tovább.

Éjfélkor általában rövid időre hazamentek éjféli vacsorára. A kultúrházhoz/kocsmához közeli lakók meghívták azokat, főleg a közeli rokonokat, barátokat, akik messze laktak. Később a szomszédos falvakból jött barátokat is! Aki nem volt hivatalos senkihez, az otthonról hozott “batyuseledelből” evett. Italról a kocsmáros gondoskodott. Bizonyos mértékig ételről is, szendvics formájában.

Éjfél után mindig sor került a régi táncokra is, pont, mint a lakodalomban. Akkor sem unatkoztunk, ha a zenekar éppen szünetet tartott. Mindig voltak jó hangulatú, mesélni tudó emberek a társaságban. Megtörtént humoros, vicces dolgok kerültek előadásra. Az utolsó bálok nagy mesélője a borjádi erdész, Farkas Ferenc volt. Ők minden pócsai bálon ott voltak. Nem egyszer előfordult, hogy a lányok harisnyában táncoltak, na persze nem épp önszántukból. Ha a férjek jókedve a csillagos eget súrolta, gyakran ketten-hárman levették a cipőjüket, zokniban táncoltak, a többit pedig, férfit és nőt, tánc közben felemelték, lekapták cipőjüket és az összeset egy kupacba dobták. Néhány sor után aztán válogathatták, hogy melyik kié. Néha az is megesett, hogy némelyik férj szándékosan vett fel kétféle cipőt, de egy sem vo,t az övé. Akik éjfél után visszajöttek, főleg a fiatalabbak, azok reggelig is ott maradtak.

Gyakran már világosodott és még állt a bál. Nem egyszer zeneszóra, táncolva az országúton mentünk haza. Ez azonban már plusz pénz volt a zenekarnak! Háztól-házig más és más fizette őket, egészen fel a templomig, onnan már csak 1-2 pár maradt.