Így hívják azt a néhány hetet – vízkereszttől egészen hamvazó szerdáig. Ez a vigasságok ideje volt – böjt idején már nem illett és nem is tartottak lakodalmat, sem bált. Farsangi hagyomány volt, hogy a helyi rokonsághoz (testvér és unokatestvér) elmentek vendégségbe, ritkábban bár, de akár vidékre is. Már délelőtt mentek. Ebédre hívták őket. Nem volt különös hagyománya és kötelező szokása, hogy mit kell vagy illik ilyenkor főzni.

Ami szokás volt, hogy ilyenkor szalagfánkot vagy forgácsfánkot sütöttek. Különösebb mulatozás nem folyt, csak beszélgetés, kézimunkázás vagy kötés. Egy volt a lényeg, hogy tiszteletét tette a rokonnál, hisz dologidőben erre nem volt idő. Jobbára csak az asszonyok, esetleg gyerekkel mentek. Amikor haza indultak, meghívták a háziakat – ha idejük engedi, viszonozzák a látogatást.

A farsang utolsó 3-4 napja viszont bálozással telt, főleg az ifjúágnak. A farsang utolsó napjai (hétfő és kedd) úgynevezett dologtiltó nap volt. Ilyenkor az asszonyoknak nem illett varrni, sem kötni ( mert nem tojnak a tyúkok). A bálok szombat este kezdődtek – vasárnap és hétfőn – folytatódtak kedden éjfélig. Ezeken a mulatságokon délután az iskolás gyerekek is részt vehettek vagy külön volt számukra is bál rendezve, a tanító felügyeletével. Ha a tanuló oda elment, kötelező volt táncolnia is! A tanító nem tűrte, hogy a fiúk csak kupacban álljanak. A táncrendet, hogy kivel, mikor illik táncolni, azt már kisiskolás korban meg kellett tanulni. Az ifjúság és felnőttek pedig már aszerint mulatoztak, táncoltak.

Kedden éjfélkor befejeződött a tánc, elhallgatott a zene, mivel másnap már böjt volt. Legközelebb majd csak húsvét után kerülhetett sor a bálozásra!

1999-re újra szokássá vált Pócsán a Farsangi mulatozás, igaz, hogy kissé szerényebb körülmények között zajlott, mint régen. A zene már magnóról szólt, azonban ennek ellenére nagyon sokan jöttek el, mind a faluból, mind pedig a környező településeken élők közül. A hangulat nagyon jó volt, a beszélgetések és a tánc hajnali 5:00- kor ért véget!