Az együtt élő nemzetiségek többé-kevésbé értik és beszélik egymás nyelvét. Így volt ez a rácokkal, a németekkel, és ugyanígy a magyarokkal is. A régi pócsai németek valamennyien tudtak valamilyen szinten rácul, azok meg németül. Aztán jött a háború és utána a magyar lakosság. Ők nem tudtak németül, a németek is csak az iskolában tanultak magyarul. Nem volt kivel magyarul beszélni, így a kevésnek egy részt is elfelejtették. Hát lett is belőle néhány vidám perc és óra. Gyakran szóba kerülnek ezek a történetek, ma már nehéz lenne megtudni, melyik aranyköpés hol hangzott el – de hál istennek, el nem felejtődtek.

– Milyen ünnep van ma szomszéd néni, hogy misére megy?

– Mária lámps mise! (Gyertyaszentelő boldogasszony)

– Hová-hová Fräulein? – kérdik a magyar menyecskét.
– Nem vagyok én tehén! – válaszolta sértődötten.
– Hát mondtam én ilyet?
– Azt hiszi, én olyan buta vagyok, hogy nem tudom, a Freila tehenet jelent! A mienket is így hívják!

– Hová ilyen korán Kádi néni?
– Menni lábázni  mert az uram később jönni pinezni!
(Kukoricaszárat vágni, az uram jön majd felkötni.)

Furcsa helyzet állt elő, ha valaki nincs tisztábban a szokásokkal.

A rác elment papjához, a szülője temetését megbeszélni. Mivel az időpontot egyeztetni kell!

– Na és ingben vagy palástban? – kérdezte a pap.
(ingben olcsóbb volt, palástban drágább, de a rác ezt nem tudta!)
– Ha melege van – tiszteletes atyám – ingben, de ha fázik, hát vegyen fel palástot is!

– Milyen szépek a kacsái! – mondja a rác asszonynak a német.
– Szépek, szépek – de képzeld mind Kandúr! (gácsér)

A különféle – régi és új mértékegységek – is produkáltak néhány mosolyt.

– Kérek 1 liter bort! – így a férj.
– Egy pint már nem is elég, mindjárt egy egész liter kell? – kérdi a feleség. (1pint kb.: 1,5 liter!)