altHa valaki meghalt a faluban, – este a rokonok és szomszédok, (ha rózsafűzér tag volt, – a rózsafűzér testvérek is) a háznál imádságra jöttek össze, – (mind a 3 rózsafüzért elimádkozták).
A temetések misével – vagy anélkül történtek.

Az 1970-es évekig a halott otthon, az utcai (első) szobába volt feliratozva.

Ha halott volt a háznál, a tükröket fehér törülközővel vagy terítővel eltakarták. A temetésre a lakosság a ház udvarán gyülekezett. A pap a ministránsokkal, a kántorral és énekes asszonyokkal, a fekete zászlóvivő komával + 1 gyerekkel, aki a nagy keresztet vitte, érkezett.
  
Ekkorra a koporsót már lezárva, kivitték az udvarra. A komaasszony rárakta a feszületet és az égő gyertyákat, a koszorúkat pedig köré.

A sírásók karjára, a kis és nagy keresztre, a zászlókra (rózsafüzér zászló is, ha tagja volt) felkötötte a fekete szalagot. A papnak, kántornak átadta a gyertyát. Egy közeli rokon pénzt adott a ministránsoknak és a temetésen résztvevő gyerekeknek. Megkezdődött a szertartás, – imádsággal, – és énekes búcsúztatóval. Azonban énekes búcsúztató már nincs!  A búcsúztatót a kántor, esetleg a pap mindig személyra szabva komponálta. (Kit – Kitől kell búcsúztatni. Feleségtől, gyerekektől, – unokáktól, – komáktól, – rokonoktól, – barátoktól, – szomszédoktól is egy-egy strófában).

Ha a rózsfüzér társulat tagja halt meg, akkor annak koporsójára egy nagy rózsfüzér került. Az 1945 előtti években még háztól történt a temetés és akkor még a halottra is rátették, amikor fel lett ravatalozva. Mikor bezárták a koporsót és kihozták az udvarra, akkor lekerült a koporsón lévő apró kis szögekre.

A rózsfüzér addig maradt a koporsón, míg a síhoz érnek. Mielőtt leengedik a koporsót, leveszik a rózsafüzért.

Megindult a menet (imádkozva a halott lelki üdvéért) a templomig.
 

A koporsót 6-8 sírásó felváltva vitte, (ha nagyon messze volt, olykor locaskocsin – de csak a templomig). A templom előtt letették a koporsót, (Szent Mihály lovára) – folytatódott a szertartás (vagy mise következett előbb). Felzúgtak a harangok és az ének: “Ments meg engem, Uram! az örök haláltól.”
 

Innen mindenképpen a sírások vitték a halottat (szent Mihály lovára) a sírig. Közben a temető keresztjénél még egyszer letették. Az úton végig imádság kísérte és akkor is imádság (apostoli hitvallás) hangzott (még ma is), mielőtt betemették volna.

A temetés annyiban módosult, hogy ma már a ravatalozó előtt kezdődik a szertartás, a mise után – már nem hangzik énekes búcsúztató).

Némileg eltérő volt a helyzet, ha ifjú (fiú vagy lány) halt meg. Szerencsére, ez ma már egyre ritkábban fordul elő!
Őket menyasszonyi, – vőlegényi díszben, zenével temették (persze, akinek tellett rá). Az osztálytársak, barátok kísérték el őket utolsó útjukra.

1-1 fakeresztet vittek, ami asztalosnál készült, – virágot, így “virágos erdő” volt a sír. A viharlámpa vitele – már hagyománya sincs! Ha volt is, a fiataloknál a lányok vitték.

Ha kisgyermek halt meg – koszorú és csokor helyett – minden gyerek koronát vitt. Régen sokkal kevesebb vett koszorú és csokor került a sírokra – azt is a legközelebbi hozzátartozók vették, a többi – házilag font koszorú vagy csokor volt. A korona alul karika, rajta két egymást keresztező félkör, – ezek metszéspontján összekötve, így lehetett megfogni. Ez fűzfavesszőből, esetleg drótból készült és rojtosra vágott, színes krepp papír csíkokkal körbe csavarták. Szerencsére már alig emlékszik valaki erre. Régen nagyon sok gyerek halt meg 1 éves kora előtt a faluban.

Még ma is szokás a halotti tor. Régebben a sírásók feltétlenül meg voltak hívva, hiszen szomszédok és távolabbi rokonok voltak (ma ezt már fizetett vállalkozók végzik). Rajtuk kívül – főleg a más faluból érkezett közeli és távoli rokonság, a halott gyermekei és testvérei voltak  hivatalosak.
Pócsán azonban már ez a fajta hagyomány régóta nem él!